2015. augusztus 9., vasárnap

Írói bejelentés



Nos, igen, tudom rég nem volt rész (nem tudom, hogy bárkinek hiányzott-e), viszont úgy döntöttem, lezárom a történetet. Őszintén szólva, már rég lekellett volna, Dean levele véleményem szerint tökéletes lezárás, így az azutáni részeket visszaállítottam piszkozatnak. Úgy gondolom, így lesz ez jó.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel követte a történetet.☺



Hálával telten, firkászotok,
Boróka.                                                      

2015. február 23., hétfő

Dean's letter



Kedves Drága Castielem!
Hajnali három óra múlt párperccel. Nem tudok aludni. Percek óta ülök itt a konyhában és próbálom kitalálni mit mondhatné írhatnék neked. De a fenébe is, nem jut eszembe semmi. Te mindig is olyan őszinte voltál velem, még akkor is, ha nem is tudtál róla, én pedig egy rohadt levelet nem tudok neked írni. Egy búcsúlevelet.
Hasogat a fejem, majd szétrobban.
Aztán eszembe jut. Eszembe jut, mit kéne mondanom neked.
Sosem mondtam neked, hogy szeretlek ez az igazság. Nem mondtam, mert nem volt rá szükség. Tudtad te azt magadtól is.
Szeretlek, Cas.
Szerettelek és szeretni is foglak.
Mindig.
A vállamon még mindig ott a kézlenyomatod, ebből is tudhatod, hogy a tiéd vagyok. Megmentettél engem Cas, számát sem tudom hányszor. És ezért hálával tartozom neked.
Hálával. Mérhetetlen sok hálával.
Ma viszont megláttam valamit a szemeidben. Azokban a gyönyörű égkék szemekben valamit. A reménytelenséget. Ezt csak akkor vettem észre, amikor a fürdőszobában voltunk és te nem tudtál meggyógyítani. Láttam a szemeidben a jó öreg rohadékokat, a fájdalom nevezetű pojácát a sajnálat társaságában. Mindketten a szemeidből figyeltek engem és a képembe röhögtek. Elérték, hogy még rosszabbul érezzem magam.
És igen, rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, amiért itt kell, hogy hagyjalak.
Haldoklom Cas, ne ráncold a homlokod. Mindketten tudjuk, ez a vég számomra, nincs tovább.
Ne sírj Cas.
Csak azt ne. Kérlek Cas, ne sirass. Könyörgöm.
Maradhatnék még, de még is miért. Mire felkel a nap, ez a test már csak egy üres porhüvely lesz, amit nem lak más csak halott belső szervek sokasága. Egy porhüvely, ami anno nemes célra teremtetett, de túl makacs volt a benne lakó lélek, hogy elfogadja a sorsát, így megmentve egy bolygónyi csupasz majmot a pusztulástól. És mégis mi a hála érte? Hát persze, hogy az, hogy valami idióta talált nekem egy pecsétet, és írt egy újabb sorsot nekem, amiben ténylegesen beteljesítem a végzetem. Káin pecsétje belülről emészt fel. Fájdalmaim vannak.
És ez az egész a te hibád Cas! Én annyira próbáltam jó lenni, jó lenni a te kedvedért! És ennek az ára az életem volt! Bassza meg!
Sajnálom.
Nem kéne téged hibáztatnom, még így papírra vetett szavakon keresztül sem. Te nem tehetsz semmiről. Egyszerűen csak belefáradtam ebbe a sok szarságba. Miért nem érdemlem meg a boldogságot? Mi rosszat tettem?
Annyi mindent nem tudtam elmondani neked Cas. Ha kapnék még egy esélyt, talán mindenről beszámolnék neked. Azokról a tervekről, amiken dolgoztam. Fogadjunk, hogy nem gondoltad volna, hogy múlt héten, amikor azt mondtam, hogy sörözni megyek Saullal, valójában egy kávézóban ücsörögtem és árvaházak honlapjait bújtam át. Igen, jól gondolod. Örökbe akartam fogadni egy gyereket, veled; közösen. De előtte még egy rohadt gyűrűt akartam volna húzni az ujjadra. Lelépni innen, elhúzni Las Vegasba, megesküdni Elvis Presley előtt, majd megvenni azt a kurva házat Monroeban, amit kinéztem. Aztán boldogan ameddig én a boldogságtól való végelgyengülésbe bele nem pusztulok.
Csak ennyit akartam. Túl nagy kérés lett volna?
De most már úgy is mindegy.
Azt hiszem Pár percre visszatértem hozzád, a közös szobánkba. Néztem, ahogy alszol. Olyan békés vagy ilyenkor. Majd megszakad a szívem, tudom, hogy most láthatlak utoljára. Szerettem volna úgy meghalni, hogy ez az utolsó képkocka, amit életemben látok. De csak fájdalmat okoztam volna neked azzal, hogy holtan rogyok össze az ágyunk mellett.
Szóval visszatértem a konyhába. Kattog az agyam, a tökéletes búcsún gondolkodom. Persze, így nem tökéletes, hogy nem személyesen köszönök el tőled kedvesem, de muszáj így történnie.
Szívfájdalom.
Emlékszel az első találkozásunkra? Megpróbáltalak megölni.
Aztán megbékéltem a gondolattal, hogy folyton folyvást feltűnsz a nyamvadt kis életemben.
Majd az arkangyal megölt téged. Nem rázott meg különösebben.
Aztán visszatértél. Egész jól kijöttünk egymással. Barátok voltunk.
Aztán megint meghaltál, de Isten visszahozott hozzám.
Majd te magad játszottál Istent.
Megakartalak öletni téged Halállal.
Majd nem az ő keze által, de úgy tűnt meghaltál. Aztán megint visszatértél hozzám.
Évek teltek el.
Sam átvette tőlem a pecsétet, szenvedtem még csak a gondolatától is. Elvetted az emlékeimet és magamra hagytál.
Amikor pedig rád találtam, újra csak megakartalak ölni.
Majd visszaadtad az emlékeimet. Újra csak szenvedtem, szenvedtem, mert Sam óriási áldozatot hozott értem, szenvedtem, mert majdnem megöltelek téged. Majd jött az a csók. Az a csók, amitől minden megváltozott. Elvesztettem az irányítást. Elérted, hogy beléd szeressek, a fenébe is Castiel.
Aztán eltűntél. Napokig nem láttalak. Amikor megjelentél, úgy tettél mintha semmi nem lenne köztünk. Elrángattál egy halott – kertész – próféta angyalhoz, aki egy kibaszott szemfényvesztő. Átvert minket, hagyott téged meghalni. Basszus Cas, a karjaim között haltál meg!
Aztán amikor megjelentem nála, hogy belédöfjem az első kardot, csak mosolygott. Mosolygott, és visszaadott nekem téged. Sosem voltam boldogabb annál, mint amikor újra a karjaimban tarthattalak téged. De ennek is, mint mindennek ára volt. Káin pecsétje volt az ára, az a kibaszott szuka, megint átvert. Nincs semmi féle boldog befejezés. Úgy éltem meg az utóbbi hat hónapot mintha egy pisztoly csövét tartanám a számban és lassan, nagyon lassan húznám meg a ravaszt.
Percek kérdése és tényleg meghúzom. Percek kérdése és meghalok.
Tudom, hogy elég nyálasnak tűnik ez az egész, de mindjárt itt a vég, mit vársz, vigyem a sírba magammal ezt a sok zagyva gondolatot?
Vigyázz magadra Cas!
Köszönök mindent. Mindent, és még többet.
Utóirat; keresd meg Idunt és rugdosd ki belőle a szart is. Írass vele boldog befejezést magadnak. Megérdemled! (Nem, Cas, a mosolygós smile csak látszat. A sírós smile már túl tragikus lenne ebben a drámai lezárásban.)
Ezerszer is, a te Deaned.

2015. február 22., vasárnap

Goodbye my love



Délután van.

Dean a műhelyben próbál helyre pofozni egy 89-es Chevrolet Truckot. A kocsi alatt fekszik, izzad a nyári forróságtól, olajos kezét a sárgásra elszíneződött trikójába törli. Iszonyatosan melege volt, úgy érezte mintha mindjárt szétrobbanna a feje. Két koppanást hallott a kocsi jobb oldala felől, majd meglátott egy pár, azaz inkább két pár cipőt. Már ő sem nagyon tudta, egyszerűen csak szédült. Kigurult az autó alól; szinte megváltás volt számára a benzingőz illata. Saul J. Elliot, Dean egy új barátja, akivel együtt dolgozik a műhelyben, felette állt egy üveg jéghideg ásványvízzel. Dean felült, a kocsi mellett heverő olajfoltos törölközőjébe törölte az arcát. Mostanában nem volt olyan jó formában, folyton betegnek érezte magát és ez látszott is rajta.

Saul odadobta neki a vizet, mielőtt a Chevroletnek dőlt. Végig húzta fekete arcbőrén hosszúujjait, majd az állánál megállapodtak azok. – Kutyául nézel ki, haver. Csak nem baj van az „asszonnyal”? – kuncogott fel, mint valami pletykás kislány.

- Nem, Casszel minden oké – bontotta fel Dean a palackot. – Született feleségesdit játszik, szokás szerint. Ez most valami más – motyogta.

Éppen haldoklom, Káin pecsétje miatt, igen az a Káin, aki kinyírta Ábelt, és az ő vérvonalából származom, a pecsét pedig arra késztet, hogy öljek, öljek és öljek. Fél éve nem öltem meg még egy molylepkét sem, szóval most haldoklom. Az „asszony” viszont nem tudhat róla, aki amúgy egy angyal. Később beugrassz egy sörre, ameddig nézzük a Boston Red Sox meccset? – Dean belegondolt, hogyha ezt így most kiöntené újdonsült barátja elé, valószínűleg bolondnak nézné, és kihívná a zsarukat. Érdekes.

Saul egy vállrántással nyugtázta; annyira már ismerte Deant, hogy tudja; nem érdemes faggatózni. Ha elakarná mondani, akkor már rég elmondta volna. De nem akarja.


Dean este hét után nem sokkal ért haza, miután bezárta a műhelyt és végig buszozta a várost – az Impala egy jó ideje már letakarva pihent a garázsban –, hogy végre otthon legyen, lezuhanyozzon és filmezzen Casszel. Csak ennyit akart.

A tervei viszont meghiúsulni látszottak. Cast nem látta otthon. Mrs. Lock biztosan megint marasztalta jóga óra vagy könyv klub után egy kis teára. 

Deanre megint rátört a fejfájás. Ahogy beléhasított a fájdalom, térdre borult, majd az oldalára dőlt. A következő képkockán már azt látja, ahogy Cas fölé hajol. Pofozgatja, kétségbeesetten kiabálja a nevét, szinte már sír. Dean ezt egy halvány mosollyal nyugtázta.

- Dean jól vagy? Beszélj hozzám! Hallod te rohadék, mondj valamit! – az angyal hangja elcsuklik. Dean még mindig mosolyog. Tehát ilyen, ha Castiel aggódik érte. Ilyen esetlen és megtört. 

A vadász megnézi jobban, hogy hol van. A bejárati ajtóban fekszik. Pedig esküdni, mert volna, hogy már percekkel ezelőtt becsörtetett a nappaliba. Így nem csoda, hogy nem látta Cast sehol. 

Vajon mennyi ideig lehetett eszméletlen?

Egy vagy talán két percig?

Minden olyan tompa. A hangok, a fények, a szagok. Mintha csak egy olvasó szemüvegen át látná a világot, de azt az olvasó szemüveget nem neki tervezték.

Csend.

Lassan erőt gyűjtött magában, majd halkan szólalt meg – Ez itt a mennyország? Csak mert egy angyalt látok magam előtt.

Cas összehúzta a szemöldökét. – Ez határozottan nem a mennyország. 

Deannek nem volt ereje elmagyarázni. Óvatosan feltápászkodott a küszöbről, majd felsegítette az addig mellette guggoló Castielt, bezárta a bejárati ajtót, és lágyan megcsókolta a férfit. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra, de ezt nem mondhatta el Casnek.

Utálta ezt. Utálta, hogy már ismerte a végjátékot.


Hajnali két óra.

Cas csukott szemmel fekszik az ágyon; szinte mintha már álmodna is. Persze ez nem lenne reális, az angyalok nem aludnak, ő mégis. Az utóbbi pár hónapban szinte már emberivé vált. 

Képes elfáradni, szeretni, örülni, sírni, összetörni és álmodni. Legfőképp álmodni.

Irigyelem ezért.

Az angyal Dean egyik szürke rövid ujjú pólóját viseli, egy fekete alsónadrággal. Forgolódik, kezével a vadászt keresi, hogy magához ölelhesse, az ágy viszont üres az ő oldalán; csak a fehér ágyneműhuzatban kapaszkodnak meg ujjai, ami gyűrötten hever mellette. 

Lassan felnyitja égkék szemeit, hogy ellenőrizze, tényleg üres-e mellette az ágy. 

Csalódott, a válasz természetesen igen.

Bágyadtan kivánszorog a takaró alól, csupasztalpa a hideg padlóhoz ér, nyújtózkodik, borzos barna hajába túr, majd elhagyja a szobát. A ház sötétségbe burkolódzik, mégsem kapcsol villanyt. Ujjaival kitapintja a falat és miközben a folyosón sétál, végig húzza rajta hosszúujjait.

Deant a széf előtt találja. Pólóján hányás folt, haja izzadtan tapad a homlokára, szemeivel a széfre mered. Ökölbe szorítja a kezeit, próbál ellenállni, de érzi, ahogy lassan a teste mindenegyes porcikája az első kardhoz jutáshoz küzd. Vállai remegnek, szinte már sír. Ahogy a földön ül, a feje egy pillanatra előre csuklik, érzi, ahogy a gyomorsav feljön a gyomrából; minden más már rég vagy a pólóját vagy a vécécsészét díszítette.

Castiel csendben álldogált a háta mögött. Szíve a torkában dobogott, segíteni akart Deanen, de tudta, hogy a férfi nem kér a segítségéből. Egyszerűen, csak odaakart menni, hogy hátulról megölelje és felsegítse a földről, majd lecsutakolja és visszamenjenek a hálószobába egy kicsit beszélgetni. De nem tett semmit. Ledermedve állt az ajtónak támaszkodva, és hagyta, hogy a feje a padlót pásztázza. Dean talán meghallotta, ahogy az angyal vesz egy mély levegőt, majd kifújja azt, mivel kétségbeesetten hátra kapta a fejét. Egymást figyelték. Dean remegett, talán hidegrázása volt, Cas pedig közelebb lépett hozzá.

- Úgy sajnálom – suttogta Dean. Cas nem tudta pontosan, hogy Dean mire gondol. Felhúzta a földről, majd hagyta, hogy a férfi megkapaszkodjon a vállában, miközben kikísérte őt a mosdóba. A vadász újra a földön ült, de most a vécécsészébe kapaszkodott. 

Ez nem gyomorsav volt most, hanem valami más. Valami vörös. 

Vért köhögött fel.

Cas magára hagyta egy pillanatra, majd egy lázmérővel tért vissza. Betette a férfi hónalja alá, várt egy picit, majd megnézte. 39,5°. 

- Úgy sajnálom, Cas! – Dean újra csak köhögött. 

Az angyal nem mondott semmit. Nem is tudott volna mit mondani. A kezét Dean fejére tette, próbálta minden erejével meggyógyítani, de nem sikerült. Dean továbbra is köhögve köpte a vécébe a vörös félig-meddig alvadt vért. Cas a sírás határába került. Bármit megtenne, feláldozná Dean egészségéért angyali mivoltát, de tudta, hogyha ő nem tudja meggyógyítani, akkor senki más sem. 

Dean végre abbahagyta a köhögést. Sápadt volt és erőtlen, de ez már pozitívumnak számított. Cas egy vizes törölközőt nyomott a homlokához, egy másikkal pedig az arcáról törölgette a hányást. Közben lassan felhúzta Dean pólóját a hasán, majd átbújtatta rajta a férfi fejét és beáztatta a mosdókagylóba. A vadász csupasz hátát a csempének nyomta, majd a fehérre mázolt plafonra meredt.

- Sajnálom, annyira sajnálom – suttogta újra és újra.

Castiel mellételepedett majd megpuszilta a vállát. – Semmi baj. Ne beszélj. 

Dean csendesen bólintott, majd megpróbált felállni a földről, de a lábai túl gyengék voltak hozzá.

Haldoklasz, igaz?

Cas nem mert rákérdezni. Segített Deannek visszamenni a hálóba, majd mintha mi sem történt volna, visszafeküdtek aludni.


Pirkadat van.

A nap narancssárgásan, vagy inkább vörösösen ragyogja be a hófehér szoba falait. Fenséges látvány és egyben vészjósló is. 

Castiel a hátára fekszik, majd valami különös csörömpölésre figyel fel. Kipattannak a szemei. Tudta nélkül végig rohan a folyosón, csak akkor eszmél fel, amikor már a nyitott széf előtt áll. Egy alak, jobban mondva egy árny vagy inkább fekete füst áll előtte. 

Csurom véres fekete füst. 

Fekete szemei az angyal kékszemébe mered, majd elereszt egy féloldalas mosolyt és mielőtt még reagálhatna bármit is, már el is tűnik a semmibe.

Castiel döbbenten veszi észre az arcán végig futó könnycseppek sokaságát. Elbőgte magát.

Úgy érzi, mintha kitéptek volna egy darabot belőle, elvették volna a lénye egy részét.

Csendes.

Csendes és döbbent.

Sejtette, hogy ez lesz. De még mennyire, hogy sejtette. Nem merte bevallani magán, de legbelül mégiscsak tudta.

Dean halott.

Meghalt Dean, az a Dean, akit ő szeretett, és aki szerette őt.

A széfhez sétál.

Üres.

Az első kardnak nyoma sincs, hogy valaha is ott lett volna, a széf ajtaja pedig félig leszakadva lóg a levegőbe.

Végig húzza rajta az ujjait.

Nagy csattanással landol a padlón, alig három centire a lábfejétől

A széfen belül egy lezárt boríték hever; belsejében ezernyi ki nem mondott szóval, külsején pedig egyetlen egy névvel:

CASTIEL.



2015. február 20., péntek

Flashback




Fél év is eltelt már talán. A júniusi szellő borzolta a fák leveleit Dean és Castiel New Orleansi házának kertjében. Castiel ragaszkodott a városhoz, Dean inkább a Missouri államban található Monroe-ban szeretett volna elvegyülni. Monroe, szép csendes alig 2500 lélek lakta kisváros volt és ez annyira tetszett neki. Ez a nyugodt levegő… de végül Casre hagyta a választás lehetőségét. Nem értette, miért akart annyira New Orleansba költözni. Talán véletlenül bekapcsolva hagyta a tévét zuhanyzás közben és a The Originals új évadjában látta meg Castiel ezt a böhöm nagy várost, vagy az American Horror Story harmadik évadából szedte, és Deant szörnyek közelében akarta tartani, hátha ettől boldog lesz (hiszen mióta megismerte a Winchestereket folyton üldöztek valamit, és az angyal talán ebből arra következtetett, hogy ez teszi őket boldoggá – érdekes és morbid gondolat egyben, hm – ), de Dean így is boldog volt. Boldog volt, mert szerencsésnek érezte magát. Őszintén szólva, ha nem tudná, hogy mi történt valójában azon a szilveszter estén, talán még ma sem vallotta volna be magának, a nyilván valót. A nyilván valót, ami azon a bizonyos szilveszter estén, akkor, amikor látta Cast a karjai közt meghalni, akkor ismert be magának, csendesen, de végre beismerte; szereti őt. Szereti Castielt, mindennél jobban.

Az utóbbi félévben sok minden történt, sok minden, amit nem kellett leírnom, és most sem kell. De hogy az olvasó, ha bárki olvassa is ezt, tisztában legyen az eseményekkel, egy gyorstalpalót muszáj összehoznom:

Januárban Dean és Castiel Angliában voltak. Bejárták Londont, ellátogattak a windsori kastélyba, Oxfordba, bosszankodtak az időjárás miatt, Dean bosszankodott a meleg sör miatt, amit a helyiek által pubnak csúfolt kocsmában kaptak, megtanította Castielt dárcozni, Castiel pedig bajba került, amikor hirtelen eltűnt Dean mellől az őrségváltás, közben mert kíváncsi volt, hogy nézhet ki a Buckingham palota belülről. Ezért bement. Az őrök pedig majdnem elkapták. Dean ezt viccesnek találta, de Cas megsértődött. Ezt Dean még viccesebbnek találta. 

Boldogok voltak.

Aztán megunták az ottani időjárást, így úgy döntöttek, visszamennek az Egyesült Államokba és vesznek egy házat ahol boldogan, amíg meg nem. 

Itt kezdődtek a problémák.

Castiel addig kérlelte Deant, ameddig bele nem egyezett, hogy Louisianába költöznek. Vállalt ott munkát – először építőmunkásként, majd végül talált magának egy remek kis autószerelő műhelyt, ahová felvették – majd megvették álmaik házát; nem volt túl nagy, de otthonos volt. Egy egyszintes két hálószobás fehér kertes ház volt, egy gyönyörű napfényes nappalival és egy apró konyhával. Az ára korrekt volt, és pár bútort is megtarthattak az előző lakóktól, mint például a fehér fotelt a nappaliban, vagy a hintaágyat a kertben, a hálószobában lévő óriási franciaágyról nem is beszélve.


Boldogok voltak.


Castiel kezdett beilleszkedni. Mindketten kezdtek beilleszkedni. Dean barátokat szerzett, akikkel eljárhatott sörözni, Cassie pedig megtanult főzni és sütni. Igaz, nem lett belőle egy Martha Steward, de azért szépen haladt. 

Valamint amióta beköltöztek, az utcában lakó összes háziasszony rávetette magát Castielre. Nem fogok túlozni, de nagyjából a Született feleségek stábja vette körbe őt, és rávették, hogy eljárjon velük jóga órára. Dean elképzelte Castielt nyújtás közben, trikóban és melegítő nadrágban, amikor rájött, hogy hova tűnik el az angyal kedd délutánonként. Először viccesnek találta, majd elkezdett fantáziálgatni és akkor, bumm. Cékla vörös fejjel meredt maga elé, majd megrázta a fejét, és próbálta elkergetni a gondolatait. Ez viszont Cas számára volt vicces.


Boldogok voltak.


Egy zavaró dolog volt egyedül az életükben. Az első kard, ami a házukban lévő széfben volt elzárva. Castiel tudta csak a kódot. 1-9-7-9-0-1-2-4. Dean születési dátuma. Kicsit átlátszó, arról nem is beszélve, hogy Dean tolvajnak sem utolsó, így egy széf kinyitása se percbe se telne neki. Még is uralkodott magán. Cas kedvéért.


Boldogok voltak.



2015. február 11., szerda

New Year Eve kiss from an Apple



December harminc egyedike, szerda. Vészjóslóan átlagos szilveszteri hangulat tombolt a Manhattani utcákon. Habár még csak este tizenegy óra volt, már jó pár részeges fazon üvöltözött az éjszakába. De ez most itt egyáltalán nem számít.

Dean és Castiel egy raktár épület mellett rejtőzködtek és figyelték a szokatlanul szorgos munkásokat.

- Idunnak igaza volt – mondta Castiel.

- Szúrós szeműek? – tette fel Dean a költői kérdést.

- Fél tucat, ha nem több. Elbánunk velük – összenéztek, majd az épület felé indultak.

Vigyázz magadra Cassie.

Vigyázz magadra!

Ahogy észre vették őket a démonok már támadtak is. Castiel az angyalpengével és kézrátétellel iktatta ki támadóit, még Dean Ruby késével próbálta védeni magát. Bent voltak a raktárban. A raktár pedig üres volt. Se démonok, se angyalok, se Sam, de még egy rohadt patkány sem volt odabent. 

Dean belerúgott egy üres kartondobozba.

- Hazudott az a rohadt szuka! – üvöltött a raktár sötétjébe.

Vigyázz magadra Cassie.

- Dean – fogta meg a vadász kezét az angyal. Zihált, kiabált, káromkodott, rángatta a kezét, majd lassan lenyugodott és megszorította Cas kezét.

Vészjósló fuvallat és kén szag.

- Sajnálom, egy kicsit késtünk. Dugó volt – Crowley arrogáns hangja visszhangzott a helyiségben. – Olyan édes kis pár vagytok, az angyal és a kis Ken babája, nem igaz Moose? Erről jut eszembe, jössz nekem egy húszassal. Én megmondtam, hogy csak időkérdése, hogy ezek ketten édes kis turbékoló párrá váljanak. Mindjárt elhányom magam – forgatta meg a szemeit Crowley, Dean pedig elengedte Castiel kezét és arrébb lökte.

A két Winchester fiú egymással szemben állt. A zöld szem a zöld szembe meredt. 

- Sammy – Dean úgy suttogta, mintha nem hinne a szemének.

- Most egy súlyos gyermekkori traumán esek keresztül, kuss – morogta gúnyosan Sammy.

Samben valami megváltozott. A kezében szorongatta az első kardot, szeméből szimpla gyűlölet sugárzott és alattomos mosolyra húzta ajkait.

- Igen, ez talán fontos. Moose, most nem igazán Moose. Azaz Moose, csak a lelketlen pszichopata változat – mondta Crowley majd felemelte a kezében tartott aktatáskát. 

Jellemző.

- Add vissza neki a lelkét te szemétláda, vagy Isten bizony – kezdett bele Dean, de Crowley félbe szakította:

- Megölsz, bla, bla, bla. Nem igazán vagy alkupozícióban, igazam van? Sam könyörgött, hogy vegyem el a lelkét, amikor a pecsét gyilkolási vágya majdnem összeroppantotta! Azóta hatékonyabb – mondta elgondolkodva. – Szóval nem. Nem adom vissza. Jó helyen van itt nálam.

Castiel látta Deanen ahogy Crowley szavai hallatára legbelül darabokra hullik, így gondolkodás nélkül a démonhoz fordult. – Vigyél engem. Ezreket öltem meg a mennyekben és a földön, Káin pecsétjét pedig pontosan ez hajtja. A gyilkolás. Veled megyek, gondolj csak bele; egy angyal, aki teljesíti az összes utasításod. Nekem még a lelkemet sem kell elvenned ahhoz, hogy épelméjű maradjak; ugyanis, nincs lelkem.

Vigyázz magadra Cassie.

- Csábító ajánlat – mondta Crowley, fontolóra véve. – Isten kedvenc kis angyalkája, mint pusztító fegyver? Érdekes. Rendben. Ha átveszed a pecsétet, Moose szabadon távozhat a lelkével együtt, de ha megpróbálsz átverni, mind hármatokat a pokol kutyáim tépnek szét. Rendi? 

- Rendben – Castiel felhúzta a kabát- és ingujját, Sam szintén majd megragadták egymás kezét.

Dean döbbenten meredt rájuk.

Vigyázz magadra Cassie.

A pecsét vörösen izzani kezdett, majd kidagadtak az erek mindkét férfi karján. 

Vörösen izzott. 

- A pecsétet Káinnak tervezte Lucifer. Nem Ábelnek és nem egy angyalnak – mondta Crowley.

- Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – Deant elfogta a rémület.

Crowley nem válaszolt. A pecsét eltűnt Sam kezéről, de Castiel kezén nem jelent meg. Mindkét, férfi összeesett. Dean elkapta Cast, aki még az eszméleténél volt, Crowley pedig kiemelte az aktatáskából Sam lelkét és visszahelyezte a testébe.

- Én mindig betartom, amit megígérek – mondta Crowley az ájult Winchester fiú felett állva.

- Mi a fene történik Casszel? – Dean a karjaiban tartotta haldokló kedvesét, Crowley pedig csak vállat vont.

- A pecsétet nem angyaloknak tervezték. Megmérgezi a vérét. Megfog halni. Nem mondom, hogy sajnálom – mondta a démon, miközben elfordította a fejét.

Castiel iszonyatosan szenvedett. A porhüvely minden egyes porcikája remegett, karján az erek pedig vörösen izzottak. Lassan megemelte a kezét és végigsimított vele Dean arcán; a férfi arca a tenyerébe simult. Dean arcán vörösen felizzottak az erek, majd ugyan így végig a nyakán, egészen a karjáig. A vadász hagyta, hogy egy könnycsepp kiszökjön zöld szemei rabságából, majd az angyal arcára hulljon. 

Meghalt.

Miért nem vigyáztál magadra, ahogy kértem Cassie?

A szárnyai koromként mázolódtak a padlóra. Mondhatni, beleégett a földbe.

Vigyázz magadra Cassie.

A pecsét újból Dean kezét ékesítette. Óvatosan felállt Cas teste mellől, majd iszonyatos düh kapta el. A még mindig ájult Sam kezében remegni kezdett az első kard, majd egy pillanattal később már Dean fonta köré az ujjait. 

- Remek, rajtad a pecsét, akkor te most velem jössz – indult meg Dean felé Crowley, de mire észbe kapott, Dean már eltűnt…


Dean az ajtómnak támaszkodva meredt rám, szemei vérben forogtak jobb kezében pedig az első kardot szorongatta. Én csak ültem a kanapén, a lábaimat a dohányzóasztalon pihentetve a teámmal a kezemben, miközben a tévében a Karácsonyi lidércnyomás ment. Beleittam a teámba, csettintettem, az asztalra tettem a bögrém, megigazítottam a fekete hosszú pulóverem amin, egy koponyán ülő holló regélt egy Edgar Allan Poe idézet majd a dühtől átitatott férfire pillantottam.

- Sajnálom. Kedveltem Cassiet – motyogtam.

- Igen, azt veszem észre. Annyira kedvelted, hogy hagytad meghalni! – indult meg felém az első karddal, de egy csettintés és a kard már az én kezemben volt.

- Én figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára! – vontam vállat.

- Ezt nem hiszem el. A te kibaszott univerzumodban csücsülünk éppen, nem? Akkor kinek is a hibája ez? Csak azt ne mond, hogy Casé! 

- Szabad akaratot kapott és jól döntött – a dohányzó asztalra tettem az első kardot majd a konyhapulthoz sétáltam. Közben halkan a Kansas „Carry On My Wayward Son” című száma szólalt meg a hangfalakból. Dean a szemét forgatta. – Én is jól döntöttem, ebben biztos vagyok. Sam visszamegy a Stanfordra és befejezi az egyetemet, közben találkozik Milával akivel közös ügyvédi irodát nyitnak majd. Később megkéri a kezét, összeházasodnak lesz egy csomó édes kis porontyuk és Sammy felhagy a vadászattal – emeltem ki egy almát a gyümölcsös kosárból. – örökre. Olyan átlagos, kertvárosi-apuka élete lesz, mint amilyenre mindig is vágyott. A legnagyobb gondja a karácsonyi bevásárlás és a gyerekei tinédzser évei lesznek. Békés, hosszú élete lesz – mondtam miközben az almát nézegettem. Dean közben az első kardért indult, de tettem róla, hogy földbe gyökereddzenek a lábai. – És, hogy veled mi lesz? Fogod az Impaládat és bejárod vele a világot. Néha meglátogatod Samet és a családját, autószereléssel és kártyatrükkökkel keresel pénzt és közben boldogan élsz valakivel, akit szeretsz. Elutazol Wyomingba, Nyugat-Virginiába, Észak-Carolinába vagy akár Alaszkába – szabadon választhatsz – és ott hozzámész. Boldogok lesztek. Nagyon is – nevetve elmorzsoltam egy könnycseppet.

- Te meg mi a fenéről beszélsz? – kérdezte ingerülten.

- Egy perc múlva éjfél – pillantottam az órára, majd felmutattam neki az almát, azt az almát, ami arról a fáról származott. Arról a bizonyos fáról. – Kapd el – dobtam oda neki, ő pedig balkezével elkapta a gyümölcsöt. – Ne mond, hogy nem tettem érted semmit.

Dean értetlenül bámult rám. Én csak mosolyogtam. 

„Carry on my wayward son / There’ll be peace when you are done / 

Lay your weary head to rest / Don’t you cry no more!”

- Viszlát Dean, gondolom, még találkozunk – halkan búcsúztam el. Nem is hinném, hogy hallotta.

3.. 2… 1.

Éjfél.

Helló 2015.

Dean eltűnt. 

Most már egy jobb helyen van.

Én csak mosolyogtam.

Vigyázz magadra Cassie!


- Jó éjszakát Angyalom!

- Jó éjszakát Dean!

Dean Winchester nem hit a szemének. Fáradtan feküdt Castiel mellett az ágyon, azon az ágyon, abban a motelszobában, ahol az történt. Most nem tudott volna elaludni. A szíve olyan hevesen dobogott, mint még talán soha.

- Várj még – szólalt meg halkan Dean, mintha Cas tudná, hogy mire kellene várnia. A vadász ki mászott az ágyból, magára vette az alsónadrágját, elővette a földön heverő farmerjéből a telefonját és megnézte az időt és a dátumot. 

2014 december 23. 

23:17.

Örömében sikítani tudott volna. A szoba. Ugyan az a ronda moha zöld színű tapétájú szoba, ugyanazzal az egyszerű vázával és poros bútorokkal. Castiel álmosan törölgette a szemeit. 

- Minden rendben van, Dean? – kérdezte aggodalmasan.

- Persze, minden a legnagyobb rendben.

A szobában összesen két dolog változott; az ágy felett lévő képen már nem az a havas tájfestmény volt látható, hanem egy csendélet. Egy almáskosárról.

A másik dolog pedig az asztalon hevert. Azaz alma, amit szilveszterkor kapott. Egy apró kis cetli volt rajta, amit Dean rögtön észre is vett és elolvasott:




Dean mosolygott. Habár, tudta milyen problémára gondoltam a cetli írása közben.

Ennek a boldogságnak az ára, az volt, hogy Káin pecsétje Dean kezén maradjon. Az első kard valahol a szennyes ruhák között heverhetett akkor valahol, de később persze megfogja találni.

A Winchester fiú arcáról nem lehetett letörölni azt a mosolyt.

Visszasétált az ágyhoz, majd Castiel mellé feküdt és lassan megcsókolta a férfit. – Ígérd meg, hogy nem hagysz itt engem – suttogta.

- Soha – Castiel belemosolygott a csókba, majd magához húzta a férfit a takaró alatt.

Csendesek.

Percekig csak feküdtek és bámulták a plafont, mintha az érdekesebb lenne, mint a moha zöld tapéta vagy a kinti szél süvítése. 

- Cas, mi lenne, ha lelépnénk Európába? A világ vége úgy is mindig csak Amerikára vonatkozik – nevetett fel a vadász miközben arra a sok katasztrófa filmre gondolt, amit akkor nézett, amikor éppen nem vadásztak semmire az apjával és Sammyvel, és semmi érdekes nem ment a tévében. A világ vége, mindig csak Amerikára vonatkozik.

- Nem értem ezt az utalást, de Európa jól hangzik. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy milyen, ha éppen nem parancsot teljesítek, miközben bejárom a világot – Castiel mintha megváltozott volna. Hangja kedvesen csengett, ami Deant megnyugtatta.

- Irány Európa – csókolta meg Castielt.

- Irány Európa – ismételte meg két csók között az angyal.

Újfent csendesek.


„Véget írni nehéz. Ha egy majmot odaraksz a klaviatúra elé, felböfög egy kezdést, de a végét lehetetlen. Megpróbálunk minden szálat elvarrni, de soha nem megy. A rajongók nyafogni fognak maradnak lyukak, és mivel ez a vég, elvileg van valami összetűzés… rohadt nagy púp a hátamon.”

Igen, drága Chuck Shurley barátunktól vettem kölcsön a véghez való utolsó hozzávalót, mert rohadtul igaza van a kis szemétládának... és kezdem azt hinni, hogy ő Isten.

Dean és Cas kéthét múlva ilyenkor már a Kansas City Nemzetközi Repülőterén fognak várakozni a Londoni járatra. Dean az Impala miatt fog aggódni és újra rátör a repüléstől való félelme, Castiel pedig nyugtatja majd és közben magában azon fortyog, hogy az emberi közlekedés milyen lassú.

Sam gőzerővel fog tanulni a Stanfordi egyetem egyik diákszövetségi lakásán és azt fogja fontolgatni, hogy elhívja-e Mila Moriartyt randira. Persze, hogy elfogja hívni.

Crowley pedig gőzerővel fogja keresni Deant. Persze, én gondoskodtam róla, hogy Crowley rossz nyomokat kövessen.

Az angyalok vigyáznak rád Dean Winchester.

Vége


Na, jó. Hazudtam. Meg esik oké?

A történetnek még koránt sincs vége. Ez még csak a kezdet volt. Komolyan azt gondoltátok, hogy ezután a 25 oldalnyi (Word, A4-es lap, 12-es betűméret, Calibri) förtelmes irománynak csúfolt emberi amatőr mocsok után végre megszabadultok tőlem? Koránt sem.

Ez csupán az előjáték volt, kedvesem.

A nagyja, csak most következik.

Jól figyelj.



Csendesek.

2015. február 7., szombat

Idun the "Prophet of the Lord". Wait, what?




(avagy a rész ahonnan a történetnek rohadtul semmi értelme sem lesz)


Pontosan hat napja annak a bizonyos estének… igen innen vesszük fel újra az elcsépelt történetük szálát. Amúgy se tudna az író sokat mondani egy olyan hétről, amit jómaga csak a messzi távolból figyelt, felszínesen és unottan. Dean Winchester az italba, nőkbe és démonok kínzásába fojtotta bánatát, miközben az Impalájában városról-városra járt. Castiel pedig, drága-drága Castielünk, közel se ilyen haszontalanul töltötte az idejét. A mennyekben próbált megfeledkezni földön hagyott kedveskéjéről. Háborúzott a családjával, nyomozott és közben figyelte Dean minden egyes cselekedetét. Szörnyű volt számára látni, ahogy a vadász egyre lejjebb száguld a lejtőn.

Dean Winchester úgy döntött, Chicagóban tölti majd az Új évet. Már pár napja a városban volt, nem is csoda, hiszen a város mindig is hemzsegett a természetfeletti lényektől az ott lakó halandók legnagyobb szerencsétlenségére. Hiszen egy ekkora városban, mégis hogy tűnne fel, pár csöves, vagy utcalány eltűnése pár hetente? Már túlságosan is hozzászoktak az ottani rendőrök a feltépett torkú, vagy szívtelen – hű de nagy szóvicc, mindjárt összepisilem magam a nevetéstől, hahaha… nem – áldozatokhoz. Egy vadásznak ez viszont rögtön feltűnik. 

Egy kis éjjel-nappali presszó egyik eldugott sarokbokszában ücsörgött a sajtburgerével és a sült krumplijával. Minden nap idejött mióta itt van és habár nem ez volt a város legjobb étkezdéje Dean mégis meg volt elégedve a koszttal. A telefonját nyomkodta és azon gondolkodott, mi legyen az este következő állomása, amikor egy ismerős illat csapta meg az orrát. A szégyen és megbánás szaga.

- Helló Dean – az a hang, az a mély, érzések nélküli hang. Az a hang, amit eddig annyira szeretett. Castiel hangja. A vadász megborzongott.

- „Helló Dean?” „HELLÓ DEAN” Napokra eltűnsz, és most „Helló Dean”? – fordult az angyal felé gyilkos tekintettel. – Tudod kik lépnek le egy ilyen éjszaka után így? A kurvák, Cas, a kurvák, na meg én, ha nem tetszik valami, de te nem léphetsz le csak úgy! Hol a fenében voltál Cas? – Dean megragadta a férfit az ingénél fogva és a boksz melletti üvegfalhoz nyomta, ahol sárga és vörös betűk csalogatták „Sally mama útszéli presszójába, a megfáradt vándorokat”. A háttérben egy régi Rolling Stones szám szólt, aminek Dean már el is felejtkezett a létezéséről és amúgy se nagyon hallgatott Mick Jagger és bandája által játszott dalokat.

„With flowers and my love, both never come back / I see people turn their heads and quickly look away / like a newborn baby it just happens ev’ryday / I look inside myself and see my heart is black…”

- Dean, értsd meg, elkellett mennem, a te érdekedben – Castiel hangja lágy volt, de Dean még mindig az ingébe csimpaszkodott, mintha csak attól tartana, hogy a férfi újra otthagyja őt.

- Persze, és kitalálom, azt vártad, hogy amikor visszatérsz onnan, ahonnan bárhol is voltál, majd ott fogok pityeregni a motel szoba sarkában miközben Adele dalokat hallgatok és fagyit eszek, mint azok a lányok, akiket cserben hagynak a szalagavató napján – Dean kínosan felnevetett.

- Nem értem ezt az utalást – az angyal összeráncolta a homlokát. – De igen, valami ilyesmiben reménykedtem. Azt reméltem, hogy ha otthagylak, nem hajkurászod tovább Crowleyt.

Dean elengedte a férfi ingjét, aki ennek hatására hátra esett. – Szánalmas vagy – morogta miközben megforgatta a szemeit.

- De most azért jöttem, hogy segítsek Dean. Segítek neked. Találtam valakit, aki elvezethet minket Crowleyhoz! – Castiel bíztatóan elmosolyodott, Dean tekintete viszont hűvös maradt.

- Remek. Azért bocsánatot kérhetnél – mondta, miközben lecsapott az asztalra egy tíz dollárost és a kijárat felé indult, szorosan Casszel a nyomában.

- Rendben, bocsánat, hogy leléptem közösülés után, hogy megvédjelek Crowleytól és a démonjaitól – az angyal bocsánat kérése egy picit hangos volt. Az ajtóban álló kamion sofőr például összehúzott szemöldökkel meredt utánuk és a következőt mormolta az őszülő bajsza alól: „füves buzik”. Dean szerencsére ezt már nem hallotta meg. Ki tudja mi lett volna, ha meghallja és visszamegy bunyózni, ahhoz a böhöm nagy melákhoz?

- Kezdetnek megfelel – morogta a vadász, majd összedörzsölte a tenyerét és az angyal felé fordult. – Na és pontosan hova is és kihez is tartunk? – indult meg az Impala felé de Cas megragadta a vállát.

- New Yorkba, az új prófétához – mondta és meg se várva Dean reakcióját, már New Yorkban is teremtek.


- CAS – a vadász egy sikátorban találta magát az angyal társaságában, de ez most a legkevésbé sem izgatta. – Miért nem a kocsimmal jöttünk? Tudod, hogy rohadtul utálom ezt a teleportálós szarságot! A kicsikémet akarom! – duzzogott, majd belerúgott egy kukába.

- Bocsánat. Ez gyorsabb – mondta Castiel érzéketlen hangnemben, majd megindult a mellettük lévő ház lépcsőháza felé. Dean a nyomában loholt.

- Várjunk csak, azt hittem Kevin volt az utolsó próféta! Chuck eltűnt, Kevin meghalt, Crowley kinyírta a generáció többi tagját, ki a fene akkor az új próféta? Cas, azt mondtad, a következő generáció még nem született meg! – már az ajtó előtt álltak.

- Úgy tűnik tévedtünk – pillantott Castiel Dean szemébe, mielőtt kinyitotta az ajtót.

Megkell mondanom ez elég kellemetlen volt számomra. Pedig tudtam, hogy jönnek. 

Elmosolyodtam, még Castiel merev tekintettel bámult rám.

Kellemetlen.

Pólómról az AC/DC mosolygott, vagy inkább vicsorgott vissza rájuk megszámlálhatatlan sok lyukkal körülöttük, róluk. A hajam félig szét esett kontyba fogva, én magam pedig egy olyan öreg nénis fekete cicanadrágba szuszakolva, mamusszal a lábamon. Tömzsi termetemmel eltörpültem a két férfi árnyékában. A régi magnómból a Black Sabbath Paranoid CD-je üvöltött, a laptopom a kanapén hevert egy megnyitott word fájlal a képernyőjén, a helyiség tégla falairól pedig különböző poszterek lógtak félig leszakadva. A tévén lenémítva ment egy régi fekete fehér film, a konyhából pedig odaégett popcorn szag áradt. 

Oldalra döntöttem a fejemet, majd összehúztam a szemöldök: – Azt hittem alacsonyabbak vagytok.

Dean Winchester és Castiel döbbenten meredtek rám. 

- Mi az Casy, már meg sem ismersz? – sétáltam közelebb az angyalhoz, majd a tarkójánál fogva lehúztam egy csókra. Dean majd felrobbant a féltékenységtől. Ez tetszett.

- Idun – suttogta Cas, én pedig hátráltam egy lépést.

- Okos fiú. Már majdhogynem hiányoztál.


A kanapéra ültem, majd törökülésben elhelyezkedtem rajta és végig mértem a fiúkat.

- Már megbocsáss, de hány éves is vagy? – meredt rám Dean. – 14? 15?

- Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől – önelégülten mosolyogtam rájuk, majd a fülem mögé igazítottam egy kósza barna tincset.

- És amúgy is, honnan ismeritek ti egymást? – vonta kérdőre a vadász az angyalt.

- Idun... Idun nem próféta – nyögte ki Cas pár perc gondolkodás után. 

- Azt hittem, a prófétához jöttünk.

- Nem egészen. Átvert engem – húzta össze a szemét rám nézve, én pedig felkuncogtam. – Ő egy szemfényvesztő, a Gabriel fajtából.

- Tehát egy angyal. 

- Nem csak egy angyal. Ő volt Gádriel mellé beosztva az édenkertbe. Az övé volt, azaz almafa, amiről elvette Ádám és Éva a tiltott gyümölcsöt. De idáig mindenki úgy tudta, hogy a kígyó megmérgezte őt, amikor beszabadult a Paradicsomba – magyarázta Castiel.

- Remek. Tehát egy halott-kertész angyalhoz hoztál. Remek – forgatta meg a szemeit Dean.

- Én is itt vagyok ám, Winchester – mordultam fel majd belekortyoltam a kakaómba, amit még azelőtt készítettem, hogy megérkeztek volna. 

- Idun kérlek, mond el, hogy mi folyik itt. Nem véletlenül hoztál ide minket, abban biztos vagyok – Casy mellém telepedett a kanapéra. Dean unottan huppant le az egyik karosszékbe, mintha csak kényszeríteném, hogy itt legyen. Nem mintha nem így lenne, de na.

- Hát, te akartad tudni. Miután a kígyó beszabadult a kertbe Isten elakarta pusztítani a fámat. Ezt nem hagyhattam. Elloptam pár almamagot, majd Gabriel segítségét kértem. Ő is menekült és én is menekültem. Elterjesztette, hogy a kígyó megharapott és meghaltam, de közben csak átigazoltam az északi pogányokhoz. Ott tisztelték a munkámat, megbecsültek. Egy idő után Gabriel is megjelent, Lokiként. Én gondoztam az almafámat, a pogány isteneknek adtam, hogy fiatalok és bölcsek maradjanak, ő pedig elintézte, hogy ne bukjak le. De persze az északi istenségek ideje is leáldozott, így lejöttem a földre és tanultam Gabrieltől, hogy hogy hitesem el, hogy szemfényvesztő vagyok és, hogy hogy illeszkedjek be. Párszáz év alatt túlszárnyaltam Gabrielt, isten nyugosztalja szegény párát. Én rájöttem, hogy hogy tudok különböző valóságok között utazni, így könnyebb rejtőzködni. És most, létrehoztam a saját valóságomat, és egyáltalán nem olyan nehéz, mint gondolnátok. Csak írtam egy történetet. A ti történeteteket, majd elkaptam a megfelelő rezgést és beköltöztem ebbe a New Yorki lakásba. Ebben a valóságban nincs mitől tartanom, mert ez az én valóságom. – mosolyogtam kedvesen. – Pár dolgon tényleg változtattam, jobb világot hoztam létre.

- Istent játszol – kerekedett el Castiel szeme.

- Te tudhatod a legjobban, hogy milyen az, ha valaki Istent játszik. Én nem játszok Istent. Tudod, mennyi dimenzió létezik? Végtelen számú. Ha valaki ír egy történetet, létre jön a saját univerzuma a saját szabályaival. Ő irányítja a cselekményt, a szereplők sorsát, én csupán kihasználom ezt – tettem a kezem a térdére. – El sem tudjátok képzelni, mennyi szörnyen elcsépelt tinédzser fikción keltem át még idejutottam…

- Elég a filozófia órából – morogta Dean, majd előakarta rántani a bőrdzsekijében tartott angyalpengét.

- Ezt keresed? – húztam elő Castiel tőrét a kanapén lévő díszpárnák közül. – Szánalmas vagy, ugye tudod? Én írtam ezt a történetet, minden egyes porcikádat és gondolatodat ismerem, tudom mikor hová lépsz, és mit tervezel. Én ismerem a végjátékot, te nem szóval vigyázz magadra kisfiam – unottan hátradőltem a kanapén, miközben Cassiere mosolyogtam. – Olyan aranyos pár vagytok ezzel a tuskóval.

- Idun – vetett rám Cas egy kérlelő pillantást.

- Jegyezd meg, hogy egy másik történetben Titanicosat fogunk játszani, és te leszel Jack én pedig Rose, értve vagyok? – kacsintottam rá, ő pedig összehúzta a szemöldökét.

- Miért játszanánk süllyedő személyszállító hajósat? Nem értem ezt az utalást – rázta a fejét értetlenül.

- Lehet, hogy inkább film maratont tartok veled, te butus – forgattam meg a szemeimet. – Deano szeretnéd tudni, hogy hol lesz holnap az öcsikéd és a kis királyfi? – döntöttem teljesen hátra a fejem, így fejjel lefelé láttam a férfi mogorva tekintetét. – Gondolom ezt akartátok megtudni, amikor rám törtetek – mosolyogtam.

- Áruld el nekünk, légyszi-légyszi – mondta monoton, unott hangnemben a vadász.

- Ha már ilyen szépen kérted – felültem majd megigazítottam a kontyom. – Holnap este tizenegykor egy Manhattani raktárban lesznek. Azt úgy is fogjátok tudni, hogy melyikben, hemzsegni fognak körülötte a démonok.

Dean felpattant a helyéről, majd az ajtóhoz indult. – Köszönjük Idun, de most mennünk kell, gyere Cas! 

- Szólíts Juniperenek. Junipere Goode. Ezt a nevet használom. Becézhetsz Junenak is, ha akarsz – próbáltam a legkedvesebb mosolyomat elővenni, de Dean ezt egy hűvös „aha”-val elintézte.

Castiel lassan felállt mellőlem, én pedig megöleltem. Így álltunk pár percig, csöndben, ameddig lábujjhegyre nem álltam és a fülébe nem súgtam – Vigyázz magadra Cassie. Nagyon vigyázz.

Ezen csak elmosolyodott – Te is vigyázz magadra Idu-, akarom mondani June. Vigyázz magadra! – mondta és ezzel eltűnt.

Elmorzsoltam egy könnycseppet.

Én ismerem a végjátékot és a végjátéknak mindig szörnyű ára van.